Népművészeti Foglalkozás - Karácsonyi Gála

Kedves Gyerekek, Szülők és Mindenki, aki szeret minket!

A tegnapi este folyamán, - hála a sok meglepetésnek és megható pillanatnak - meghiúsult az a tervem, hogy elmondjam a beszédemet, amire elég sokat készültem. Most megpróbálom ide leírni mindazt, ami megmaradt bennem, s pár extra gondolattal is ki szeretném egészíteni. :)

Az ember életében sokszor vannak olyan helyzetek, amikor sírva fakad. Sokszor a szomorúságtól, de szerencsére sokszor az örömtől is. Ahogy tegnap mondtam, én 2015-ben sokszor hullajtottam könnyeimet - hála Istennek többnyire az örömtől. 

Akik ismernek, és főleg Ti, gyerekek, tudjátok, hogy nálam nagyobb bőgőmasinát nem hordott még hátán a Föld. Mindig sírok. 

Sírok, ha Nektek, arany kölykeim valami fáj, sírok, ha rosszul sikerül egy próba, sírok, amikor úgy érzem kevés vagyok számotokra, és nem tudok annyit adni, amennyit megérdemelnétek. Lehet, hogy csak otthon a paplan alatt, de megtörtént már párszor, és meg is fog történni. Mert ilyen vagyok. :)

Azonban sírok akkor is, amikor öröm ér benneteket. Amikor a kiszemelt fiú/lány visszaír, amikor jó jegyet kaptok és boldogok vagytok tőle, vagy éppen látom, hogy milyen nagyszerű kis csapattá nőttétek ki magatokat. Ilyenkor mindig könnyek ülnek a szememben...

Köszönöm, hogy vagytok. Ennél egyszerűbben nem tudom ezt kifejezni és nem is akarom, mert úgyis értitek, ahogy én is mindig értem, hogy mit miért tesztek. Miért rángatjátok a szoknyámat, miért írtok nekem az éjszaka közepén, miért öleljük meg egymást egy próba alatt harmincszor és miért álmodozunk olyan sokszor együtt. Mert összetartozunk. Család lettünk. S a család, - bármekkora is, - érti egymást. Mindenhol, mindig. 

Fantasztikus érzés az, hogy e köré a mi kis-nagy családunk köré egy másik, nagyobb család sorakozik fel, s nyújtja a kezét, hogy mellettünk álljon. Nem az anyagi javakról, vagy a munkáról beszélek most, amit a minket támogató szülők, emberek adtak számunkra. Annál nagyobb csodáról.

Azt hiszem szeretetnek hívják, vagy mi a szösznek. :)
Önöknek, Nektek, köszönöm, hogy szerettek bennünket. Hogy mindig van egy jó szavatok, egy kézsimításotok vagy csak egy mosolyotok, amiért megéri dolgozni. Ezek nélkül, úgy gondolom, nem tudnánk így megállni a helyünket. Köszönöm, hogy gondoltok ránk, hogy ünnepeltek velünk, értünk és tiszteltek bennünket. Hiper-szuper-király érzés, el nem mondhatom mennyire.
Jó érzés, hogy csokrot kap az ember, hamisan mosolygó szülőktől, akik úgy tesznek, mintha semmiről nem tudnának. Jó érzés egy amazont ábrázoló képet találni a meglepetésben, ami a további harcra biztatja az emberlányát. Az is rendkívüli érzés, amikor két hatalmas gyümölcstorta érkezik a szorgos kis hangyáknak, mert ők is megérdemlik a jutalmat, hát hogyne érdemelnék!
De a legcsodásabb érzés mind közül az, amikor harmincnyolc gyerek karja öleli a zokogó "tanárt" a színpadon, akinek kivételesen semmi frappáns nem jut eszébe, és csak sír, sír, mert az örömét és meghatottságát már csak így tudja ki mutatni.
Ez volnék én. S ezek vagytok Ti, Gyerekek, Szülők és Mindenki, aki szeret minket! A perkátai karácsonyi csoda. A Faluházban.
S most, hogy az emlékektől ismételten szipogok, szeretném lezárni ezt a monológot itt, a blogunkban. Kívánok mindenkinek Boldog, Békés Karácsonyt és Hasonló Örömökben Gazdag Új Évet!
Jövőre találkozunk, rettegjetek zsebkendők! Apropó, ha valaki talál a Faluházban egy köteggel ne lepődjön meg. Nekünk a Sudridom anélkül is megy, főleg ha nem leljük sehol... :)

Sok szeretettel: Dóri (néni)